Pillanatok

Igen.
Így durván, magyarosan: kurválkodás. Miért ne? Hogy obszcén? Na ne már! Nevezzük nevén a dolgokat. A fél ország kurválkodik.
Ki ezért, ki azért.
A Mari néni, a Pista bácsi, a kis Rozika. Szinte mindenki.
No persze nem feltétlen értem ezalatt, hogy valaki pénzért kefél. Bár kitudja. Manapság? Bármit.
Kurva ország, kurva népe. Mondhatnánk.
Hisz pénzért vehetsz jobb ellátást a kórházban. Kurválkodik hát az orvos is.
Pénzért kaphatsz mozgássérült igazolványt.
Bérletet, rokkantsági igazolást, ingyen önkormányzati bérlakást, jobb körülményeket a börtönben....
Akkor?
Pénzért bármit!!!
Ja, hogy ez nem kurválkodás? Hogy ez a kapitalizmus?
Igen, így is nevezhetjük.
Persze, akkor már jogosan felmerül a kérdés, hogy ki milyen jogon ítél el másokat. Hisz mindannyian járunk olykor a tilosban. Adunk hálapénzt. Sőt néha még sápot is veszünk a kurválkodóktól.
Tudjátok! Mikor az irodista Katika átveszi a borítékot és mi nem szólunk! Így ad nekünk is belőle valamit!
Na ez már tényleg nem kurválkodás, itt már átminősül az ember stricivé!
Ez aztán a ranglétrán a feljebb jutás!

Igazán nem értem miért ítéljük el szerencsétlen prostikat! Miért bűn, ha valaki a testét bocsátja áruba?
Miért is jobb, ha a becsületünket, a tartásunkat, az elveinket áruljuk el egy-egy húszezresért?

Nagyon lesarkítva végül is kurválkodás az is, amikor egy kis üveg pezsgőcske fejében elintézünk ezt-azt soronkívül az ismerősnek....
És ugyebár nem adózunk belőle, nem adunk nyugtát....csak úgy "zsebbe megy"
Mert hát lássuk be!
Mostanában a kurva is ad nyugtát dugás után!
Vállalkozó lett, apukám! Vállalkozó!
Kötelessége van! Meg jogai!

Hát nem úgy van az már édes öregem, hogy csak úgy baszol bele a vakvilágba! Adózol utána.
Ipaűzési adó, meg mifene.... (no nemhiába, hisz űzi az ipart!)

Szerintem ki kéne írni egy népszavazást. Be kellene tiltani, hogy a kurválkodást elítéljük!

Nem szabad azt elítélni, édes lelkem!

Jó az!

Kell az!

Sőt lehetnek akár hungarikum is!

Az elmúlt 18 évben a paraszttól a képviselőig mindenki eladta magát! Oszt jól van.

 

Én már nem döbbenek meg ezen. Már el se ítélem. Mifenének?

 

Olyan világot élünk, ahol nincsenek erkölcsök, csak erkölcscsőszök!

Hogy bort isznak és vizet prédikálnak.

 

Ha valaki tisztességesnek mondja magát, már el se hiszem. Igaz nekem se hinné el senki.

 

Kikurválkodtuk magunknak, hogy Európa legnagyobb ribancai lehessünk.

A lemenő nap fénye világította át a kavargó port. Gyerekek és kutyák játszottak a viskók között. A levegő, amit a föld lehelt vissza még mindig forró volt. Mauru a kunyhója előtt üldögélt, egy aprócska faoroszlánt farigcsált késével az unokájának, Tanirinek. A kisfiú nagyon szeretett a pici faállatkákkal játszani.
Öreg szemei már nem bírták a megerőltetést abba kellett hagynia a munkáját. Körülnézett, faluja csupán néhány viskóból állt, a közösséget 8 család alkotta. Igaz népes családok.
Rengeteg volt a kisgyerek és sok az öreg. Élelem ezen a tájon alig akadt, a föld nem volt termő, néhány kecskét tartottak csupán és vadásztak, a vízért kilométereket kellett gyalogolni.
Mauru már régóta tudta, hogy előbb utóbb felélik azt, amit ez a táj nyújtani tud és odébb kell állniuk.
De nem volt hová menni. Az országban törzsi háborúk dúltak, mindenfelé pusztulás és kínhalál járt.
Az ő kis faluja annyira elszigetelt helyen feküdt, hogy a pokol is elkerülte. Tudta, hogy ez nem marad így örökké.
Ahogy fogy az élelem, a közösség úgy válik egyre követelőzőbbé, sürgetik a továbbállást.
Hova is mehetnének? Hova vezethetné a népét, ahol nem várja őket halál?
Az egyik kunyhó előtt nagy visongásra lett figyelmes, két kisgyerek kapott hajba valamin a többiek pedig hangosan drukkoltak nekik. Az egyik asszony kiabálva kergette szét a gyerekcsapatot.
Taniri is velük együtt futott, nevetését száz közül is megismerte az öreg. Egy idős, fekete asszony éles hangja szólította a gyereksereget, a vadászok zsákmánya már átsült a nyárson.
Feltápászkodott ő is, hogy megnézze a vacsorát. Már egy ideje alig, vagy egyáltalán nem evett. Meghagyta a kicsiknek. Ők a jövő, nekik kell az élelem a túléléshez.
Most is úgy tett, ahogy már hónapok óta, leült egy fa alá és nézte a falatozó gyerekeket.
Amikor a ínséges koszt után köréje gyűltek mosolyogva mesélt nekik egy történetet a Föld születéséről. A nagyobbak sokat sejtő mosollyal, a kicsik áhítattal figyelték. A legenda végére már csak a legnagyobbak voltak ébren.
Az asszonyok némán felnyalábolták a gyerekeket és bevitték a kunyhókba. Mauru is behúzódott öreg kis viskója magányába. Nagyöregként megadatott neki a kiváltság, hogy egyedül élhessen. Amióta Samiti, az asszonya meghalt nem is kívánt mást csak magányt.

Lázas álmából riadt sikoltozás ébresztette fel, a kunyhók között géppisztolyropogás és autók zaja hangzott fel. Igyekezett talpra kecmeregni, ahogy kilépett a viskóból a rémület megbénította. Fegyveresek voltak mindenhol, akit értek ütöttek, a férfiakat, akik dárdával próbálták védeni asszonyaikat és gyermekeiket lelőtték, mint a kutyát.
Mauru nem értett semmit, nem tudta honnan jöttek ezek az emberek, csak azt tudta, hogy eljött a pokol. Tekintete Tanirit kereste, de sehol sem látta a kisfiút. A nevét kiáltva igyekezett magához hívni őt, de a szörnyű sikolyok és a fegyverek elnyomták a szavát.
Legalább negyven fegyverest számolt össze, az egész küzdelem talán fél órát tartott. A viskók szalmatetejét felgyújtották, az égő házak nappali világosságba borították a falut. A férfiak többségét legyilkolták, az élők is több sebből véreztek.
Mauru látta, hogy pár asszony és gyerek is a földön fekszik. Szívét vasmarokkal szorította a fájdalom és a kétségbeesés.
A támadók összeterelték őket, majd az asszonyokat és a gyerekeket külön választották.
A vezetőjük Mauruhoz lépett és a gépfegyver csövével megbökte az öreg mellkasát.
- Te vagy itt a vezető? – kérdezte, az öreg alig értette a nyelvjárást, de félszegen bólintott.
- Én.
- Van élelmetek?
- Nincs nekünk semmink csak az a pár kecskénk. – suttogta, megpillantotta az unokáját az egyik asszony karjában.
- Milyen törzsből való vagy? Labatu, vagy Samaté?
- Nem tartozunk mi egyikhez sem. Zomuluk vagyunk.

A férfi szemében fellángolt a gyűlölet. Fejével intett és két embere megragadta Mauru karját, térdre kényszeríttették és belemarkoltak a hajába.
Öreg volt, de nem tudatlan. Egy percig sem gondolta, hogy ezek itt életben hagyják őket. Fogalma sem volt, melyik törzshöz tartozhattak, de érezte, hogy a gyűlöletük egyre forr.
- Nem tűrünk meg egyetlen ellenséges törzset sem a földünkön! – ordította a férfi
- Mi nem vagyunk az ellenségetek! – suttogta az öreg
A válasz sem késett soká, Mauru arcát elborította a vér. Halotta az asszonyok és gyerekek zokogását.
- A férfiakat kötözzétek meg! Tudom, hogy támogatják a Labatu törzset! Hallani akarom, hogy bevallják ezek a disznók! A többiekkel azt tesztek, amit akartok.
Az öreg kábán is tudta, hogy ez mit jelent. Folyamatosan ütötték. Hajánál fogva kényszeríttették, hogy felnézzen. A tűz fényénél látta, ahogy a fegyveresek kirángatnak egy-egy nőt, vagy egy kislányt a csoportból és a földre teperve megerőszakolják. Egyszerre négyen is kínoztak egy nőt. Neki végre nyugta volt, nem ütötték. Kikötötték egy oszlophoz a falu közepén, a torkánál szíj szegezte a fához. Nem tudta lehajtani a fejét. Amit látnia kellett borzalommal töltötte el, nem ordított, nem volt már hangja rég, időérzékét elvesztette, talán a józan eszét is.

Valamit ráöntöttek azt térítette észhez. Erős szagából kitalálta mi az. Benzin. Fiatal korában, a városban érzett utoljára ilyen szagot. A felismerés émelyítő rettegéssel töltötte el. Rövid ideig lehetett eszméletlen. Alig tíz méterre tőle három katona tepert a földre egy kilenc éves kislányt. Lábait szétfeszítették, az egyikük leadott egy sorozatot a levegőbe, majd a forró fegyvercsövet a lány lába közé nyomta. A sikoly iszonyú volt, Mauru becsukta a szemét. Azt kívánta bár halott lenne, hogy ne kelljen ezt látnia.
A gyerekeket összeterelték az egyik ép kunyhóba, lelocsolták benzinnel a falakat. Az öreg tudta, mi fog következni. Taniri is ott lehet bent, a gondolattól öklendeznie kellett.
Néhány asszony volt már csak életben, őrjöngve könyörögtek a gyerekek életéért, fejbe lőtték őket. A katonák csak röhögtek, egyikük cigarettára gyújtott, majd a csikket bedobta a kunyhóba.
A tűz gyorsan terjedt, esélyük sem volt. Az öreg remélte, hogy a füst előbb fojtotta meg őket…
A parancsnok ekkor Mauru mögé lépett, egyetlen mozdulattal elvágta a torkát, majd felgyújtotta.
Az öreg üveges szemei a lángoló kunyhóra meredtek. Nem érezte már a pokoli fájdalmat.
A katonák a dzsipekbe szálltak és elhajtottak.

Egész hajnalig a bokorban gubbasztott, fogalma sem volt róla, hogy jutott oda. Kis testét rázta a hideg. Már délelőtt volt, mikor kimerészkedett rejtekéből. A tűz már kialudt, csak az émelyítő bűz maradt, az égett hús szaga. El akart futni, de kényszeríttette magát, hogy bemenjen a leégett viskók közé. Minden felé testek hevertek, a felismerhetetlenségig összeverve, megkínozva.
Anyját kereste, de nem ismerte fel egyik tetemben sem. Nem talált élő embert.
Azután meglátta a ruháját. Az egyik kunyhó mögül lógott ki. Lassan odavánszorgott. A borzalomtól tágra nyílt szemmel nézte az anyját.
Az asszonyt egy bozótvágó késsel a torkánál fogva szegezték a kunyhó falához. Testéről leszaggatták a ruhát, melleit és hasát összevagdosták.
A kisfiú lekuporodott a lábaihoz, gondosan ügyelve nehogy anyja kifolyt vérébe nyúljon és pici kezeivel simogatni kezdte az asszony lábát. Halkan egykori kedvenc énekét dúdolta, azt, amit az anyja is, amikor meg akarta őt vígasztalni.
Mikéle Tolmedo atya így talált rá a kisfiúra pár nappal később, katatón állapotban egy szörnyű vérengzés áldozatai között.
- Hogy hívnak? – szólt lágyan, nehogy megijessze.
A gyerek ránézett, úgy tűnt most fogja fel a külvilágot maga körül.
- Taniri.

A kislány épp egy almát színezett ki a papírlapon, nyelvét kidugva igyekezett a vonalon belül maradni. Anyja az üvegajtó mögül figyelte, szemei égtek a kialvatlanságtól és a sírástól.

- Azt mondod, hogy a lányom meg fog halni? – suttogta.
- Sajnos igen. A leukémia egy ritka típusában szenved, nem tudjuk meggyógyítani. – felelte az orvos, aki az asszony mellett állt. Hatvanas évei végén járt már és szívét összeszorította a fájdalom, ismerte Zsuzsát születése óta, a keresztlánya volt.
Pályafutása során nem először gondolta, hogy nincs Isten, ha egy gyermeknek meg kell halnia.
- Zsuzsi, én nem tudom mit is mondhatnék…- nap, mint nap közli súlyos betegekkel, hogy utolsó perceiket élik, de most először kellett ezt egy közeli baráttal megtennie.
- Mentsd meg a lányomat, Józsi bácsi! – a nő hangja elcsuklott – Mentsd meg nekem, nincs másom csak ő! – egész testét rázta az elfojtott zokogás.
Zsuzsi két éve vesztette el a férjét és a nagyobbik fiát egy autóbalesetben. Épp, hogy talpra állt máris itt a következő csapás. Ugyan mit is mondhatna.
- Mennem kell, Zsuzsikám!
- Miért én, keresztapu? Mit vétettem én az Úristennek, hogy ennyire megbüntet?
Az orvos nem válaszolt, halkan kiment a megfigyelőből.
Zsuzsa letörölte a könnyeit és mosolyt erőltetett az arcára, nem akart ráijeszteni Izára. Még nem döntötte el, hogy elmondja-e a kislánynak a szörnyű igazságot. Végül is még csak öt éves, talán fel sem fogná.
Iza felkapta a fejét, amint nyílt az ajtó, arcocskája sovány volt, bőre fehér, szemei körül vörös karikák. Már nem volt haja, a sugárkezeléstől mind kihullott, akárcsak a szemöldöke és a szempillája. Az utóbbi hónapok kálváriája erősen megviselte a szervezetét, most mégis izgatottan ugrott fel.
- Anya! – kiáltotta – Hoztál nekem édességet?
- Tudod, hogy nem szabad kis szívem! Csak, amit a doktor bácsi enged!
- Aaaaj, de ő nem enged semmit! – duzzogott
- Be kell tartani az előírásokat! Különben nem fogsz meggyógyulni! – a nyilvánvaló
hazugságtól émelygett, de úgy döntött Izabella nem tudhatja meg az igazat. Nem engedi, hogy a kislánya az élete utolsó napjait rettegéssel és egy ismeretlen fogalom értelmezésével töltse.
Még talán három hónapja van hátra, arra gondolt, hogy hazaviszi.
- Mond csak, Iza! – kezdte – Mi lenne, ha hazamennénk?
- Lehet? – a kislány arcán felragyogott egy mosoly – Köszönöm, anyukám. – anyja nyakába ugrott és szorosan ölelte.
Zsuzsának majd megszakadt a szíve, nem tudta visszatartani a könnyeit.
- Miért sírsz anya?
- Mert annyira szeretlek! – tört ki belőle – Mert annyira boldog vagyok, hogy vagy nekem!

Bár nem ment könnyen, de sikerült rávennie a keresztapját, hogy hazaengedje Izát. Kikötötte, hogy hetente egyszer visszamennek, ellenőrzésre és mindent szigorúan betartanak, a kislány alig bírt magával, annyira örült a szabadulásnak.
Egész úton hazáig csacsogott.
- Mennem kell óvodába, anya?
- Nem! Nem kell menned, most itthon leszünk ketten, és azt csinálunk, amit csak akarsz!
- Jaj, de jó! Menjünk állatkertbe, meg vidámparkba, meg cirkuszba…- sorolta és
Bizony, a felsorolás végeláthatatlan volt. Zsuzsa nem bánta. Az idők végezetéig elhallgatta volna ezt az üde hangocskát.
Ahogy bekanyarodtak a főútról a faluba meglátta a templomot, Iza felkiáltott.
- Anyukám, elmegyünk a templomba?
Zsuzsa nem tudta, hogy mit is feleljen. Amikor még Zoli és Dani éltek rendszeresen jártak templomba, Istenfélő család volt az övék generációk óta. Amikor a férjét és a fiát temették valami kétség férkőzött a szívébe. Akkor még nem tudott ennek hangot adni, ugyanúgy eljártak a kislánnyal a templomba, de már nem érezte magához olyan közel Istent. Az igazat megvallva egyáltalán nem érezte. Amikor azután kiderült Iza súlyos betegsége végképp elöntötte a keserűség, nem tudta kit, vagy mit okolhatna. Elfordult tőle az Isten, ha ugyan van egyáltalán!
Sándor atya, a lelkész figyelemmel kísérte az asszony változását, próbált is közbeavatkozni, de Zsuzsa elhárította a segítséget. Egy idő után már nem mentek el a misére, Iza kérdéseire mindig kitalált valami jó okot, később erre sem volt szükség, a kislány nem jött haza a kórházból.
Egyik vasárnap, úgy három hete a pap beállított Zsuzsához, amikor épp a lányához készült.
- Szervusz, Zsuzsa! Nem voltál istentiszteleten, régóta nem látlak a templomban.
- Dicsértessék, atyám! Ne haragudjon rám, de most nagyon sietek Izushoz a kórházba, nincs időm beszélgetni.
Próbálta lerázni az atyát, de az kitartóan ostromolta a miértekkel, végül Zsuzsa kifakadt.
- Milyen Istenhez fohászkodjak, atyám? Milyen Isten az, aki elvette a férjemet és a fiamat? Aki most a lányomat is el akarja venni tőlem?
- Megingott a hited. Én megértelek. De hidd el az Isten jó és igazságos…
- Nincs igazság, atyám! Maga ezt nem értheti! Nem maga temette el a gyermekét és a férjét. És nem a maga lánya fekszik most a kórházban egy halálos kórral küzdve!
Zsuzsa hangja jeges volt és durva, az atya szomorú arccal távozott.
Így visszagondolva az esetre az asszonyt szégyen fogta el, a tisztelet maréknyi szikrája égett a szívében az egyház iránt. De hite az már nem volt.
- Kicsim, te el akarsz menni a templomba? – kérdezte a lányát figyelve a visszapillantó tükörben.
- Igen! Szeretnék imádkozni, hogy mielőbb gyógyuljak meg!
- Akkor vasárnap elmegyünk.
Zsuzsa örült annak, hogy a lányában ennyi remény, kedvesség és hit lakozik, de a gyomra görcsbe szorult a gondolatra, hogy ezek bizony életlen fegyverek a halállal szemben.

Vasárnap elmentek együtt a templomba, a hátsó sorban ültek le, szokásuktól eltérően.
- Anya, innen nem látom a Szűz Máriát! – nyafogta a gyerek.
- Nem baj, ő így is lát téged.
A mise megkezdődött, de Zsuzsa nem érezte a szokásos és oly jóleső áhítatot. Csak bámult maga elé, az atya szavai alig jutottak el a tudatáig. Üresnek érezte magát, valami fájó űrt hagyva maga után távozott a lelkéből és ő nem tudta, mit hiányol.
Lopva a kislányra nézett, aki fehér sapkával a fejecskéjén, ünneplőben térdelt mellette, imára kulcsolt kezei között a nagyanyja rózsa fűzérével. Szájacskái némán formálták az Üdvözlégy Mária szavait.
A nő elképzelte egy pillanatra milyen is volt, mikor még mindannyian ott ültek a templom első padsorában. Akkor annyira büszke volt, a férjére, a két szép gyerekére. Zoli mosolyogva fogta a kezét, időnként odasúgva neki, hogy emlékszik-e még az esküvőre, Zsuzsa mindig letorkolta, nem illik sutyorogni mise közben. Dani és a húga folyton csicseregtek, amíg picik voltak, később, amikor már megértették a templom szentségét, a gyerekek utánozhatatlan érdeklődésével hallgatták Sándor atya prédikációit.
Iza suttogása térítette magához az emlékezésből.
- Áldozás van anyu! Menjünk mi is!
- Menjél csak bátran, kincsem, én most nem megyek!
A gyerek meglepetten nézett rá, de nem kérdezett semmit, apró léptekkel elindult az oltár felé.
Megvárta, amíg a kislány végez és visszaér mellé, majd kézen fogva kifelé indult vele.
- Nem várjuk meg a végét? – Iza döbbent arca mosolyt csalt az arcára.
- Most nem kicsim. Tudod, hogy időben be kell venni a gyógyszereidet.
- És nem fog Isten haragudni, amiért itt hagyom?
- Isten sem akarhatja, hogy beteg maradj. – felelte.

Gyorsan teltek a hetek. Zsuzsán úrrá lett a félelem, egyre kevésbé tudta leplezni a rettegést és a fájdalmat. A rutin vizsgálatok eredménye szerint a kislány vérképe fokozatosan romlott. Már nem volt olyan élénk, hamar elfáradt. Az elmúlt pár hétben már csak rövid sétákat tettek, Iza inkább a napfényes nagyszobában rajzolgatott. Volt, amikor fel sem kelt az ágyból. Ha voltak is fájdalmai, némán tűrte őket. Csendes volt, akár az anyja.
Zsuzsa lesütött szemmel járkált a lánya körül, attól félt, hogy tekintete elárulja mekkora is a baj.
Egyik nap Iza furcsa ötlettel állt elő.
- Anya, menjünk el a tóhoz, szeretném látni a naplementét. – komoly arca megijesztette az asszonyt.
- Persze, kincsem.
Uzsonnát csomagolt, elrakott néhány meleg takarót. Mire mindent bepakolt az autóba, a kislány is elkészült, egy széktámlába várta az anyját.
- Ebben akarsz jönni? – kérdezte Iza fehér nyári ruhájára nézve – Meg fogsz fázni, vegyél inkább farmert és pólót!
- Nem! Ebben akarom látni a naplementét.
A gyerek hajthatatlan volt, ezért inkább elindultak. A némaság, mely oly szokatlan volt kettejük között nyomasztóan rájuk telepedett.
- Anya
- Tessék.
- Ha meghalok, a mennybe kerülök?
Zsuzsa ereiben megfagyott a vér, úgy érezte, szédül.
- Miért kérdezel ilyesmit!
- Mert érdekel, hogyha meghalok, akkor találkozom-e Apával és Danival?
Az asszony igyekezett elnyomni hangja remegését.
- Majd, ha öreg leszel és meghalsz, akkor biztos a mennybe kerülsz és ott találkozol Apáékkal!
- Örülök. – a halk szó Zsuzsa fejében üvöltéssé erősödött.

A kocsit egy elhagyott földútra kormányozta, erre felé nem járnak fürdőzők, nyugodtan leülhetnek nézni a naplementét. Hamarosan meg is találták a legjobb helyet, Zsuzsa plédet terített a földre, majd a magukkal hozott szendvicset kezdték majszolni. A kislány két falat után letette a kenyeret, már egy ideje nem volt jó az étvágya, sűrűn volt hányingere.
- Odabújhatok hozzád?
- Hát persze, kincsem! Hogy kérdezhetsz ilyet?
Egy puha takarót terítve a gyerek vállára az ölébe vette. Egy pillanatra úgy érezte, mintha Iza még csecsemő lenne és épp altatná, szinte érezni vélte selymes hajának édes illatát.
A tó fölött a nap épp lebukni készült, vérvörös csillogással vonva be mindent maga körül.
- Ugye milyen szép, anya!
- Igen, gyönyörű.
- Imádkozol értem?
- Tessék?
- Hogy a mennybe jussak, imádkozol értem?
- Igen. – a szavak égették a torkát. Nem tudta, nem értette, hogy miért kérdez ilyeneket a lánya, de erős szorongás fogta el. Szorosabban ölelte hát magához és az arcát símogatta.
- Fáradt vagyok, anya. – suttogta
- Akkor menjünk haza! Összepakolok gyorsan!
- Ne! Itt akarok még maradni.
Zsuzsa arcán legördült egy könnycsepp, maga sem tudta, hogy miért. Nézte a kislánya csukott szemeit, az arca megviselt volt mégis angyalian szép. Kis testének nem is volt súlya, annyira lefogyott, fehér bőrét élettel telivé színezték a lenyugvó napsugarak.
- Szeretlek!
- Én is szeretlek, kislányom!
- Látok egy angyalt, anya!
- Igen?
- Igen, fehér a szárnya.
- Nagyon szép lehet…- a hangja elcsuklott, igyekezett lenyelni a könnyeit. Tisztában volt vele, hogy a lánya meg fog halni, de nem készült fel rá, még nem. Valahol a tudata legmélyén felfogta, hogy be kellene vinnie a kórházba, mégsem mozdult.
Hallotta a gyerek mély sóhaját, ekkor már nem tudta visszatartani a könnyeit, hajnalig ült karjában a gyerekkel a tó partján.

Csendesen, lehajtott fejjel csoszogott át az úton. Szemközt a kis közért tompa neonfényei villództak. Esteledett. Ilyen későn már nem szeretett eljönni otthonról, sok volt manapság a huligán. Nem volt jó világ az olyanokra, mint ő. Nem tisztelték már a kort, sok ismerőstől hallotta, hogy megverték, kirabolták őket. De ő csak mindig a fejét rázta: - Mai fiatalság, nincs bennük tartás, nincs bennük tisztesség.
Most ahogy felnézett észrevett két fiatalembert a bolt előtt. Szívébe ismerős félelem költözött. Még baka korában tanult meg figyelni erre az apró kis jelre, a szorongásra. A háború utolsó éveiben, amikor kivitték a frontra csak ez mentette meg az életét. Szinte még gyerek volt akkor. Mostmár aggastyán, de azért óvatosabban lépkedett, kerülve a feltűnést.
A két gyerek - merthát minek is nevezhetné azokat, hisz alig húsz évesek - sörösüvegeket rugdosott a kisbolt előtti kukánál. Vastag fekete dzsekit viseltek, bakancsot és rövidre nyírt frizurát.
Nem tetszett az öregnek a szívében ébredő szorongás. De mit volt mit tenni. Muszáj volt bemenni a boltba, a másik éjjel nappali több háztömbnyire volt onnan. Odáig elvánszorogni már nem lett volna ereje. Fázott is, éhes is volt.
Röpke megtorpanás után elindult hát az ajtó felé. A két fiatal észrevette az öreget és odakiálltott neki:
- Hé, tata! Hova ilyen sietősen?- vakkant a testesebb.
De az öreg nem válaszolt, csak nézte meredten az ajtót és csoszogott tovább.
- Hallod te! Azt kérdeztem hova ilyen sietősen! - kérdezte mostmár vészjósló hangon.
- Süket az öreg! - röhögött a másik.
Az öregember csak az ajtót nézte, még pár lépés....
Ekkor az egyik fiú elkapta a kabátja ujját és akkorát lódított rajta, hogy majd\' fel bukott.
- Tata, süket? - morrant - Ide ugyan be nem megy!
Az öreg ekkor feltekintett rá:
- Miért fiam? - kérdezte csendesen - Tán zárva vannak?
- Nézd már! Van a vénembernek hangja is! - mondta
- Azért nem mész be tata, mert mi nem engedünk be! - szólt a testes fiú.
- De miért fiam?
- Mert csöves vagy, apuskám! - rikkantotta a másik - Lopni nem engedünk, ez itt tisztességes környék! Vagy lássuk csak van-e pénzed?
- Fiam, én nem lopni akarok! - szólt az öreg és ezzel elfordult, megindult az ajtó felé. Nem léphetett tán csak egyet, mikor erős karok kapták nyakon.
- Hé, te vén buzi! - ordította az egyik - Nem adtam engedélyt, hogy elmenj!
Az öreg úgy lógott a markában, mint egy marionett bábu. Vézna kis teste remegett az indulattól. Nem tudta megszokni az évek alatt sem, hogy valaki így beszéljen vele. De nem szólt csak csüggedten lehajtotta a fejét.
- Tudom én, hogy lopni indultál, te vén buzi! De majd adok én neked, te rohadék! - ezzel nekilökték a falnak és ütni kezdték.
Az öregnek már az első ütéstől elállt a lélegzete. A gyomrát öklözték. Nem tudott összegörnyedni, szoros marokkal fogták.
Szemközt az utcai lámpa fénykörébe egy kutyát sétáltató férfi ért. Rájuk pillantott, majd gyorsan tovább ment.
Az öregember szeme elhomályosult, már alig érezte a fájdalmat. Egy erőteljes ütéstől oldalra bicsaklott a feje. Szája sarkából és homlokáról vér folydogált.
Halkan nyöszörögve tűrte az ütlegeket. Távolról még hallotta, ahogy mocskos szavakat ordítanak az arcába, majd egyszer csak elengedték.
Lecsúszott a földre, lábdobogást, kiáltozást hallott, majd egy kedves női hangot:
- Jól van bácsi? - szólt a nő - Tessék megnyugodni, már jön a mentő és a rendőrség!
Próbált válaszolni, de nem jött ki más a torkán csak szánalmas nyöszörgés.
- Ne tessék erőlködni! Mindjárt itt a mentő.
Az öreg fátyolos tekintettel meredt maga elé. Nem látta a nőt, nem látta a külvilágot. Befelé figyelt. Odabent egy film kezdett peregni. Mosolygós leány integetet neki a tömegből. Csodaszép barna haja csinosan feltűzve, kiskalap a fején, kesztyűjét levetve integetet. Szíve megmelegszik. Terike. Az ő Terikéje...milyen gyönyörű, karcsú. Az ő kis menyasszonya...
- Bácsi! Hall engem, bácsi? - egy férfihang szakítja ki a kábulatból - Bácsi, hol fáj, mondja!
- Mindenhol! - suttogja az öreg.
- Ne aggódjon, bácsi! Most hordágyra tesszük és bevisszük a kórházba! Minden rendben lesz! - mondta a mentős. - Itt van egy rendőrtiszt, kikérdezné a bácsit, hogy mi történt.
- Nem tudom mi történt.
- Hogy hívják?
- Lőrincz Aurél, doktor. - motyogta
- Orvos tetszik lenni?
- Nem, történelem professzor!
- Mikor tetszett születni? - kérdezte a férfi
- 1926. május 5. - mondta
- Hol tetszik lakni?
- Búzavirág utca 2.
- Mi történt? Miért támadták meg? - kérdezte a rendőr
- Megtámadtak.
- Értem. És nem próbálta meg elkerülni őket?
- Nem.
- Mégis miért nem kerülte el őket Lőrincz úr? - kérdezte hirtelen a mentős - Miért akart mindenáron bemenni a boltba?
Az öreg egy pillanatra elmélázott, újra feltűnit előtte a fiatal lány képe, majd halkan válaszolt:
- Tíz deka parizerért, fiam. Tíz deka parizerért.

Az ablakon túl ragyog a májusi nap.
Harsányan lüktet az élet.

Fekszik a kórházi ágyon, csak arra vár, hogy elérkezzen a pillanat. Az utolsó.
Nem érez fájdalmat, nem érez semmit. Morfiumot kap.
Itt az ideje, hogy szembenézzen azzal, amivel már évek óta nem mert.

Karácsony táján született, hogy kik voltak a szülei, arról fogalma sincs. Kitették a templomkapu elé.
A plébános találta meg, addigra már félholt volt.
Egy gazdag polgárcsalád vette magához.
Imrének keresztelték és úgy szerették, mintha sajátjuk volna.
Imruska, így becézték mindketten.
Nevelőapja kemény ember volt, már túl volt az ötvenen.
A plébános mindig mondogatta:
- Szerencsés gyerek vagy te, Imre! Hát szolgáld meg Isten kegyelmét!
És ő hallgatott a szóra.
Szegeden végezte el a gimnáziumot. Jól tanult, hát ösztöndíjjal felvették az egyetemre.
Pestre került kollégiumba.
Könnyen beilleszkedett, otthonról meg jött az apanázs, nem szűkölködött.
Végül építészmérnökként diplomázott.
Nevelőapja a diploma osztó előtt két hónappal halt meg. Elvitte a szive, sokat perlekedtek amiatt, hogy Imre belépett a pártba. Hiába magyarázta, hogy nem önszántából lépett be, hanem mert muszáj volt.
Meghát volt ott az a lány...a Kati, a párttitkár lánya, akibe fülig beleszeretett.
A temetésen az anyja nagyon össze volt törve. Sajnálta Imre, hívta az asszonyt, hogy költözzön fel Pestre, de az nem akart jönni.
- Jöjjön, mama! - mondta - Nem lesz jó magának itthon egyedül.
- Nem megyek én már sehová, édes fiam! Öreg fát, már nem lehet átültetni!

Diploma után, hála a párttagságnak jól fizető állást kapott. Pár év alatt összekuporgatott annyi pénzt az öröksége mellé, hogy lakást vehessen a Kálvin térnél.
Katival is jól alakultak a dolgai. Megházasodtak.
Az esküvőt vidéken tartották, majd rendeztek egy partit Pesten Kati kedvéért.
Akkor ő úgy gondolta, hogy a világ legszerencsésebb embere.
A boldogság azonban nem tartott sokáig. Egy év után haragban váltak el.
Kati vitte a lakást, meg a bútorokat, még az állásából is kirúgatta az apja révén.
Imre albérletbe kényszerült, új állást szerzett.
Meghalt az anyja is rákban. Az örökségből már csak lakótelepi panelre tellett.

Kicsúszott az infúzió a kezéből. A vére rácsordogál az ujjaira. Elmélázva nézi, ahogy eléri a karikagyűrűjét. Csengetni kéne...de az ápolónő goromba. Végül riasztja a nővért.
Ismerős csoszogás után feltűnik a testes nő.
- Mi van Marosfalvy? - morran
- Kicsúszott a tű! - feleli halkan.
- Már megint? Hát mit csinál maga? - kérdi - Udvarol a szomszéd szobában?
Nem válaszol. Jutka - így hívják az ápolónőt - durván visszanyomja a tűt, majd nagy darabon leragsztja.
- Nem kellett volna új vénát szúrni? - kérdezi halkan - Be fog gyulladni megint.
- Nem mindegy már magának Marosfalvy? Úgyse érzi a morfiumtól!
Nehézkesen hátat fordít a nővérnek és visszamenekül az emlékezésbe.

Megismert egy lányt, jóval fiatalabbat mint ő, de bolondult érte. Magdolna gyönyörű volt, fekete hajú, kék szemű.
Az esküvőjük csöndes volt, félévre rá megszületett a kislányuk.
Jött a rendszerváltás, elvesztette az állását, nehezen éltek. Sűrűsödtek a viták közöttük, egyre többet nézett a pohár fenekére.
Egy késő őszi napon is összevesztek a pénz miatt.
- Imre, nem tudjuk kifizetni a számlákat - mondta az asszony - El kell menned mostmár dolgozni!
- Látod, hogy nem találok munkát! Hiába megyek utána. - felete.
- Akkor menj el a tanácshoz és kérjél valami segélyt! Az én fizetésemből nem élünk meg!
- Már nincsen tanács - motyogta - Ugyan miért könyörögjek én alamizsnáért, nem azért diplomáztam.
- Azért, mert különben utcára kerül a lányod! - kiáltott rá Magdi. - Nincs még eleged az önsajnálatból?
- Mit tegyek? - ordította - Menjek el utcaseprőnek? Ezt akarod?
- Igen! Legalább dolgoznál!
Magdi dühösen viharzott el a gyerekért, ám még estére sem értek haza. Jött helyettük a rendőrség.
Egy részeg sofőr elgázolta őket. Az asszony azonnal meghalt, a kislány életéért még küzdöttek, de nem sok a remény.
Ott abban a percben meg akart halni. A rendőrök bevitték a kórházba azonosítani a feleségét.
Csak zokogni tudott.
A kislánya még két napig élt. Hófehér bőre egybeolvadt a kórházi ággyal.
Ő ott volt végig. Fogta a kezét, mesélte a kislány kedvenc meséjét
Vasárnap meghalt ő is. A kezei között.
Nemsokkal a tragédia után felvágta az ereit. A szomszédasszony hívta ki a mentőket, a mosott ruhát hozta át.

Szerencséje volt. Most itt ül a kórházi ágyon. Egy hónapja tudja, hogy rákos, haldoklik.
- Végső stádium. - mondta az orvos - Nem lehet gyógyítani.

Ezen a májusi délutánon várva a halált azon tűnődik, vajon mi is az a szerencse....